~5. fejezet~
Változások
- Jeremy, ma itt járt egy férfi, és neked hagyott itt egy névjegykártyát.
- Milyen névjegykártyát?
- Csak nézd meg!!! – erősködtem..
- Ez nem lehet igaz. Ez a valóság? Te jó éééééég!
- Nekem is ez volt a reakcióm….
- És te mit gondolsz erről?
- Azt, hogy már összepakoltam a cuccainkat, és induljunk most rögtön!
- Komolyan gondolod? És mi lesz a sulival?
- Majd ott befejezzük, bár neked lehet, hogy már nem lesz rá szükséged.
- Nem tudom elhinni, hogy le akarnak szerződtetni a világ egyik legjobb tánccsoportjába. Valóra vált az álmom.
- Tudom, hogy régóta vártál már erre, és abszolút megérdemled. Nagyon büszke vagyok rád, ugye tudod?
- Akkor tényleg megyünk?
- Ezt még egyáltalán kérdezni kell? Már a repjegyeket is lefoglaltam Miamiba.
- Mikor indul a gép?
- Holnap reggel 7-kor.
- Olyan izgatott vagyok – mondta Jeremy, és látszott rajta, hogy nagyon meghatódott.
- Én is az vagyok. Elkezdhetjük a saját életünket Miamiban. Mintha egy álomba csöppentem volna.
Még aznap elmentem Mariana-hoz, hogy közöljem vele, elköltözünk végleg Miamiba, mert Jeremy-t leszerződtették egy nagyon jó tánccsoporthoz. Még akár híres is lehet. Mariana szerencsére nem az a fajta ember volt, aki sokáig haragudott másokra, így meg tudtuk beszélni a dolgainkat, és megkönnyebbülve mentem haza tőle Jeremy-hez.
•••
Elérkezett hát a nagy nap. Elindultunk Miamiba. Az úton nem nagyon szóltunk egymáshoz, mindegyikőnk azon gondolkozott, hogy vajon tényleg valóra válnak az álmaink? a közös álmaink? Mire vágyunk egyáltalán?
- Hol fogunk megszállni? – kérdezte tőlem Jeremy.
- Találtam egy jó kis szállodát. oda megyünk most.
A szálloda, megszálltunk, hatalmas volt. Ahogy beléptünk, rögtön üdvözöltek is minket, és készséggel segítettek a rengeteg csomagunk behordásában.
Ebben a szállodában éltünk körülbelül három hónapig. Egy kicsit elszámoltuk magunkat, mert úgy reméltük, hogy pár héten belül találunk magunknak egy házat, de sajnos nem így lett, ezért a végén már alig tudtuk kifizetni a szállodai számlánkat. Végül sikerült megszereznünk egy gyönyörű szép házat, bár nem volt egyszerű. A ház maga kétszintes, 2 fürdő, két konyha, 5 hálószoba, garázs, tehát jóformán minden, amiről álmodni sem mertem volna, de úgy látszik, ez erről szólt.
A következő hónapok arról szóltak, hogy munkát találjak, és eközben befejeztem az iskolát, így már legalább könnyebb volt a keresgélés. Végül úgy döntöttem, hogy megírom életem könyvét: a saját életemről. Nem voltam én sem híres, sem gazdag, de úgy gondoltam, majd csak érdekelni fog valakit… El is kezdtem, nagyon nagy volt a hajtás, nem ismertem kegyelmet, de ahogy írtam, egyre jobban úgy éreztem, hogy nem tudom közelebb engedni magamhoz az embereket, és ez nagy baj. Sok mindenre rájöttem, miközben a könyvet írtam: elvesztettem a hitem. A hitem, ami vitt előre engem az évek során odahaza. Most valahogy nem találtam sehol sem. Igyekeztem, de nem találtam. Elvesztettem. Próbáltam újra erőt meríteni, hogy ezek után még folytatni tudjam az írást, de ahogy elértem egy bizonyos pontig, nem tudtam folytatni. Nem ment. Elbuktam. Megpróbáltam, de nem sikerült. Már épp be akartam dobni a kukába azt a több tíz oldalt, amit megírtam, mikor Jeremy belépett a szobába.
- Hogy haladsz? – kérdezte.
- Sehogy. Abbahagyom. képtelen vagyok megírni. Túl sok fájdalom lenne a könyvben. Nem bírok mindent leírni. Egyszerűen nem megy.
- Ugyan már, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen te vagy a legerősebb ember a Földön, akivel valaha találkoztam.
- Úgy gondolod?
- Hát persze – bíztatott Jeremy. – szerintem most pihenj egy kicsit, hallgass egy kis zenét, aztán hidd el nekem, új erőre fogsz kapni.
- Köszönöm, hogy mellettem állsz, nagyon szeretlek Jeremy.
- Én is nagyon szeretlek.
Úgy tettem, ahogy Jeremy javasolta. Leültem, bekapcsoltam a kedvenc számaimat, és egyből megszállt az ihlet. Igaz, hogy kezdetben önéletrajznak szántam, de kiszíneztem egy kicsit, így egy kicsit amolyan romantikus kalandregény kezdett kikerekedni belőle. Nagyon tetszett az a szál, ami kialakult benne. A végére már kezdtem élvezni a dolgot, és egyáltalán nem találtam megerőltetőnek az írást. Nagyon sok ötletem volt, amit bele szerettem volna vinni a cselekménybe, de úgy már túlságosan összekuszálódott volna, és senki nem értett volna belőle egy szót sem.
Néha napján Jeremy is beleolvasott, de nem engedtem neki, hogy elolvassa mindig az egész fejezetet, mert úgy szerettem volna, hogy az első könyvet neki ajándékozom, és csak akkor mondana véleményt róla…
Közben munkába is álltam egy neves cégnél, mint PR asszisztens. Ez a munka kapóra jött, hiszen kiélhettem a kreativitásomat, és mindeközben sok ihletet kaptam a könyvemhez is. A cégnél senki sem tudta, hogy könyvet írok. Nem tartottam fontosnak, hogy elmondjam, hiszen sok embernek nem éppen a legpozitívabb véleménye van az ilyen dolgokról. Úgy gondoltam, hogy ha esetleg elérem a célomat, és kiadják a könyvemet, majd akkor elmondom nekik, de addig nem tudhatja senki Jeremy-n kívül. A könyvet egyébként a kedvenc együttesem ihlette, akik L.A.-ből jöttek. Mikor a dalaikat hallgattam, mindig jobban tudtam koncentrálni a munkámra, mind a cégnél, mind az írásban.
Fél évig dolgoztam PR asszisztensi állásban, majd én lettem a PR igazgatója a cégnek. Nagyon szerettem a munkámat, sok hasznos dolgot tanultam meg közben, ráadásul a könyvem reklámozásával sem lesz semmi gond, hiszen olyan kapcsolatokat alakítottam ki, amelyek révén azok a bizonyos emberek könnyedén elintézhetik nekem, hogy mindenki megismerje a könyvemet. Jeremy-nek is egyre jobban mentek a dolgok, már-már hírességnek számított Miami-ban. Mikor arra gondoltam néha írás közben, hogy megtaláltam azt az embert, akivel leélem az életemet, nagyon boldog voltam, de eközben aggódtam is valamiért. Furcsa érzés volt mindenesetre, nem mindennapi.
•••
Végre elérkezett a nagy nap. Elkészült a könyvem, amivel körülbelül másfél évet dolgoztam. Az életemben minden teljesen rendben volt. Jeremy-vel boldogabb voltam, mint valaha, és ráadásul egy TODAY nevű kiadóval is beszéltem, akik leszerződtettek a könyvemre. Nagyon izgatott voltam, mikor a kiadó felé hajtottam. Büszke voltam magamra, hogy sikerült befejeznem a munkámat, hiszen az elején úgy éreztem, hogy sehová sem tartok vele, és persze Jeremy-nek is hálás voltam a támogatásért.
Megbeszéltem a TODAY kiadóval, hogy tárgyaljunk a részletekről a könyvemmel kapcsolatban. Mikor odaértem, remegetem, mint a kocsonya. Nem mertem bemenni az ajtón, a titkárnő szó szerint bekopogott helyettem, és belökött az ajtón, ahol egy középkorú, szigorú tekintetű férfi már várt rám.
- Jó napot! Már vártam. Kérem, üljön le!
- Köszönöm a lehetőséget, hogy kiadják a könyvemet – hálálkodtam.
- Nana, na siessünk ennyire előre! Tudja, az, hogy magával szerződést kötöttünk, még nem jelenti azt, hogy ki is fogjuk adni a könyvét. Először átolvassuk, és ha elnyeri a tetszésünket, akkor beszélhetünk végleges szerződésről.
- Nem egészen erre számítottam…- vallottam be kissé csalódottan.
- Ez a munka ilyen, drágám, jobb, ha hozzászokik a helyzethez – mondta Ted, a TODAY igazgatója.
„Drágám? Hogy jön ez az ember ahhoz, hogy drágámnak szólítson? Mit képzel ez magáról?” – gondoltam, de a gondolatmenetem közepén ismét megszólalt az igazgató.
- Nos, elhozta a piszkozatot?
- Igen, természetesen elhoztam – feleltem.
- Remek, akkor két héten belül jelentkezünk, ha meghoztuk a döntést.
- Rendben. köszönöm.
És azzal kiléptem az ajtón. Remegtem a dühtől és az izgatottságtól egyaránt. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy lehetőségem van rá, hogy kiadják az írásomat, de azt sem hittem el, hogy drágámnak szólított….
Sok minden járt a fejemben. Többek között Jeremy-vel kapcsolatban. Még mindig nem múlt el az a különös, nyugtalanító érzés, ami pár nappal korábban kezdődött. Valami történni fog, éreztem a zsigereimben. Másfelől a könyv. Nagyon izgultam, hiszen rengeteget dolgoztam vele. Sohasem szerettem fél munkát kiadni a kezemből, mindig mindenen tökéletesíteni akartam még. Ugyanígy voltam az írással is. Valahogy sohasem volt elég jó, sohasem volt olyan tökéletes, mint amilyennek megálmodtam. Mindig új ötleteim voltak, ami miatt előről kellett kezdenem az egészet, de másfél év, úgy gondoltam, elég ahhoz, hogy sikerem legyen vele. az, hogy kétségek között hagyjam az embereket, az abszolút nem az én műfajom volt. Miért is lett volna? Én sem szerettem soha, hogyha valaki nem mond el mindent, csak utalgat. Az, ha egy ember egyenes a másikkal, az a helyén való. Legalábbis én így gondoltam…
Szerettem volna, ha mindenki megérti, miért volt szükségem arra, hogy papírra vessem mindazt, amit gondoltam, amit éreztem.
•••
Néha napján meglátogattuk Mariana-ékat is. Mindig nagyon örültek nekünk, a gyerekek meg pláne, mert azóta – ahogy ők fogalmaztak – borzalmasabbnál borzalmasabb babysitterük volt. Nekem is jól esett, hogy alkalmanként kilépjek a megszokott kis életemből, hogy valami mást csináljak, ami egy kicsit felfrissít. Sokat beszélgettünk, de a könyvemet soha nem említettem meg nekik. Nem tudom, miért, pedig jóformán ők voltak a második családom, akik mindenben támogattak, még akkor is, mikor Jeremy-vel összebútoroztunk Miami-ban, pedig ott hagytam őket. Ezért szerettem őket igazán. Mert ha bármi problémám volt, nem rohanhattam haza az igazi családomhoz. z nem így működött. De helyettük ott volt Weinhauser-ék, akik bármikor tárt karokkal fogadtak minket.
•••
Már jó pár napja vártam azt a bizonyos telefont, ami jóformán megpecsételheti az egész életemet, az életünket. még mindig nem, még mindig nem. Nagyon ingerült voltam azokban a napokban, nem is csoda. A munkahelyemen is gyakran elkalandoztam, sokszor gondoltam arra, mi lesz akkor, ha azt mondják, hogy kiadják, és mi lesz akkor, ha azt mondják, hogy nem? Alig bírtam ki azokat a napokat. Aztán pontosan két hétre rá, hogy találkoztam a TODAY igazgatójával, megcsörrent a telefonom. Úgy rohantam, hogy a nappalinkban lévő kanapéban majdnem elestem.
„Nem vagyok normális, mindjárt kitöröm a nyakamat” – gondoltam, de rohantam tovább.
- Jó napot, a TODAY kiadótól hívom egy bizonyos könyv miatt.
- Igen, az én könyvemről van szó – mondtam idegesen, a hangom remegett, alig bírtam ezt a pár szót kibökni.
- Nos, hölgyem, meghoztuk a döntést, miután két héten át erről a bizonyos írásról tárgyaltunk.
- Két hétig csak az én írásomról? – mondtam reszketve.
- Igen, két teljes héten át.
- És megtudhatom, hogy milyen döntés született?
- Oo persze, elnézést, hogy itt húzom az időt. Nos, a döntés a következő: A TODAY kiadó tanácsa úgy döntött, hogy…..
A szívem a torkomban dobogott, nem tudtam, hogy mi tévő legyek, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem szeretném megtudni, hogy hogyan döntöttek, mert ha visszadobták, akkor egy világ omlik össze bennem….Másfél év munkája…..Mennyi energia….Mennyi szabadidő….El sem kellett volna kezdenem. Minek kezdtem el egyáltalán? Úgysem tetszene senkinek sem….
- ….hogy kiadjuk a könyvét!
- Hogy micsoda? Tényleg? Most ugye nem ugrat?
- Nem, hölgyem, nem szokásunk ilyenekkel viccelődni… - mondta a vonal túlsó végén a férfi, igen egykedvűen.
- Köszönöm Uram, nagyon boldog vagyok, nagyon szépen köszönöm a lehetőséget.
- Igazán nincs mit, mindenkinek nagyon tetszett, ezért nem volt nehéz döntést hozni.
- Akkor mi tartott két hétig?
- Az, hogy megtárgyaljuk, hogy hány példányt szeretnénk kiadni elsőre.
- És mennyinél döntöttek?
- Kezdetben 50.000 példányra gondoltunk, aztán később még megbeszélhetjük, hogy hogyan tovább.
- 50.000 példány? De hát az renegteg.
- Bízunk a könyvében, reméljük, hogy beigazolódik a jóslás.
- Hát azt én is nagyon remélem.
- Ha nem okozna gondot, holnap délelőtt be kellene jönnie az irodába, ahol megbeszélhetjük a részleteket.
- Persze, ez természetes, mindenképpen ott leszek.
- Köszönöm, és gratulálok.
- Köszönöm Uram, hatalmas álmom vált valóra.
- Ennek igazán örülünk. További szép napot, és viszlát holnap.
- Önnek is, viszlát holnap.
Kiadják a könyvemet, ez hihetetlen élmény volt számomra. Azonnal híívni akartam mindenkit, de egyszerre kicsit problémás lett volna, ezért a családommal beszéltem elsőként.
- Szia Anya!
- Szia kicsim! Hogy vagy?
- Ennél jobban már nem is lehetnék! Bár eléggé hiányoztok…
- Te is nekünk. Minden rendben van nálatok?
- A legnagyobb rendben, és otthon?
- Itthon is, persze, nincs semmi gond. Hogyhogy felhívtál?
- Mert mondanom kell valami fontosat!
- Ugye nincs semmi baj?
- Persze, hogy nincs, minden rendben. Anya, képzeld, írtam egy könyvet, és ki fogják adni! 50.000 példányban egyelőre, de ha szépen fogy, akkor lehet, hogy még többet is kiadnak.
Édesanyám sírt a telefonban. Úgy sírt, ahogy csak ritkán hallottam, és azok a könnyek akkor nem örömkönnyek voltak…
- Komolyan? Ez csodálatos. Jajj annyira büszke vagyok Rád kislányom. – mondta zokogva.
Én is elkezdtem sírni. Így működött ez a családunkban. Ha valaki sírt, az annyira megérintette a másikat, hogy ő is rákezdett.
- Köszönöm Anya! De ugye tudod, hogy nélkületek ez mind most nem lenne?
- Jajj kicsim, ez a te érdemed.
- Nem, ez a tiétek is. Azt szerettem volna, ha büszkék lettetek volna rám, és most itt van.
- Mi mindig is büszkék voltunk rád, már az első pillanattól kezdve. Szívből gratulálok neked!
- Köszönöm Anya, majd küldök pár példányt, bár angolul van.
- Nem baj az, majd megoldjuk kicsim, majd megoldjuk. És Jeremy tudja már?
- Még nem, ahogy letettem a telefont, te voltál az első, akit hívtam.
- Ez igazán kedves Tőled. Nagyon jól esik, és nagyon büszke vagyok Rád, meg mindarra, amit elértél. Tudod, hogy mindenki nagyon büszke rád ugye?
- Igen, tudom, vagyis hát remélem.
- Ne reméld, tudjad! Az élet mindig kárpótol minden rosszért, és tessék, itt a jutalmad. mikor jöttök haza? Szeretnélek már látni…
- Nem tudom még, ezzel most biztosan sok munka lesz, de igyekszem minél hamarabb hazajutni, ígérem.
(Hamarabb hazamentem, mint reméltem, de erről majd később.)
- De most, megyek, fel kell hívnom mindenkit, hogy elújságoljam a nagy hírt!
- Menjél csak, majd még beszélünk. szeretünk, és vigyázz magadra!
- Rendben, ti is. Szeretlek titeket, puszilok mindenkit odahaza.
- Átadom. Puszi, szia kicsim.
- Szia Anya.
Ezek után a fellegekben éreztem magam. Olyan jó volt hallani, hogy ilyen büszkék rám… Ehhez érdemes annyit tudni, hogy mindig is kisebbségi komplexusom volt, és rettentően kevés önbizalmam. De ez most nagyon lendített mindegyiken a pozitív irányba. Később, miután felfogtam, hogy tulajdonképpen mi is történik velem, sorra hívtam fel mindenkit. Jeremy is nagyon örült a sikeremnek, és már alig vártam, hogy hazaérjen, hogy megünnepeljük ezt a fantasztikus lehetőséget.
A többiek, akiket felhívtam, el sem akarták hinni, amit hallottak. Részben azért, mert nem igazán pártolták az efféle dolgokat, mert szerintük túl sok csalódás éri az embereket ezen a területen, másrészt pedig azért, mert egy szót sem szóltam róla egészen addig, amíg fel nem hívtam őket a nagy hírrel. Hát volt mit feldolgozniuk, abban biztos voltam.
Mindenki bátorított, ami nagyon jól esett. Sokat jelentettek nekem ezek a gesztusok….
Nem sokkal később Jeremy is hazaért végre. Hatalmas öleléssel fogadtam, és ismét elkezdtem sírni. Nagyon érzelmes ember voltam, és a mai napig az is vagyok, de nem bánom. Úgy gondolom, hogy az embert hibáival együtt kell szeretni, és elfogadni kell az embert, nem pedig megváltoztatni.
Senki sem tökéletes, de milyen lenne a világ csupa tökéletes emberrel? Unalmas lenne, egyhangú. Így legalább van benne egy kis izgalom.
•••
A következő napon bementem a TODAY kiadóhoz, ahol megebszéltük a részleteket. Azt mondták, hogy várnom kell 4 hónapot, mire kinyomtatják az összes könyvet, majd elkezdhetjük a promóciós munkákat. Ez egyszerű volt, hiszen a munkám által könnyedén megoldhattam ezen feladatokat.
•••
Eltelt a 4 hónap. Már alig vártam, hogy elkezdhessem reklámozni a könyvemet. Nagyon izgultam, hogy milyen lesz a fogadtatása, de szerencsére nem kellett csalódnom. Az első példányt Jeremy-nek adtam, és írtam neki pár sort, amely így szólt: „ Drága, egyetlen Jeremy-mnek, aki mindig mellettem állt, jóban, rosszban, és aki mindig bátorított, hogy elérjem az álmaimat. Örökké Veled, Sandra”
A munkálatok gördülékenyen mentek, egyre több reklámom volt minden médiumban, ami csak létezett. A könyvem egyre népszerűbb volt, aminek nagyon örültem. Úgy gondoltam, hogy ennél szebb már nem is lehetne az életem. Mellettem áll a férfi, akit tiszta szívemből szeretek, és a családom is természetesen, akik nélkül sehol sem lennék.
Teltek-múltak a hónapok, sok helyen dedikálást tartottam, amit nagyon élveztem. Mindenki fotót szeretett volna készíteni velem, amitől gyakran zavarba jöttem, ezért úgy nézhettem ki azokon a fotókon, mint egy alkoholista, olyan vörös volt az arcom. Elkészült a saját weboldalam is, amelyet én magam terveztem meg néhány kolléga segítségével.
Jeremy és a tánccsapat is egyre felkapottabb lett, mindenfelé jártak turnézni, így egyre ritkábban láttuk egymást, ami eléggé megviselt. éppen Európában turnéztak, mikor megcsörrent a telefonom. szörnyű érzés lett úrrá rajtam, nem akartam felvenni…
Aztán mégis felvettem a kagylót és egy ismeretlen hang szólt bele a telefonba.
- Sandra Ligetvari?
- Igen, én vagyok, miben segíthetek?
- Jeremy Volk-ról van szó hölgyem.
- Mi van Jeremy-vel? – kérdeztem reszketve.
- Európában turnéztak, és épp indultak haza, mikor a busz, amely szállította őket, frontálisan ütközött egy kamionnal, és belezuhant egy 5 méteres szakadékba.
- De de de jól vannak? Mi történt velük? hol van Jeremy? SZÓLALJON MÁR MEG AZ ÉG SZERELMÉRE!!!!
- Sajnálom, hölgyem, senki sem élte túl…
- HOGYAN? Nem, ez biztosan valami tévedés lesz, az nem lehet, nem jól látták, nem az ő buszuk volt az, itt valami tévedés lesz! – üvöltöttem a telefonban zokogva.
- Nem, hölgyem, sjanálom, de nincs tévedés. Az útlevelük és az ujjlenyomatuk alapján ők lesznek azok…
