3. fejezet

~3. fejezet~

Az ismerkedés

-          Ne haragudj, nem akartam elküldeni a barátnődet.

-          Nem, nem hiszem, hogy te küldted el, szerintem tényleg valami fontos dolga van. – Hazudtam, és nem ment túl jól. Jeremy arcán is láttam, hogy nem hisz nekem, de csak elmosolyodott, és hagytuk is ezt a témát. Nem igazán tudtuk, hogy mi következik most, hiszen nem is ismertük egymást. – Egyébként, csak meg szerettem volna köszönni, hogy olyan kedves voltál velem órán. Nagyon féltem, hogy mit fognak szólni hozzám az emberek, de te megnyugtattál. Köszönöm Neked. – mondtam pironkodva.

-          Ugyan, ez semmiség. Bár általában nem bírom az új embereket, te valahogy más vagy.

-          Más? Tényleg? Hmmm, most nem tudom, hogy ennek örüljek, vagy sem – mondtam nevetve. – Jeremy-vel annyira felszabadultnak éreztem magamat. Éreztem, hogy itt nincs semmi színjáték, csak két ember beszélget egymással, ennyi az egész. Semmi több. Na jó, lehet, hogy kicsit több volt. Legalábbis az én részemről.  Jeremy-ben volt valami, valami megfoghatatlan, valami olyasmi, ami túlságosan is vonzott hozzá. De, hiszen ez még csak az első napom volt a suliban, és máris ilyen helyzetben találtam magam.

-          Szerintem örülj, mert nem sok mindenkinek szoktam ilyesmiket mondani.

-          Akkor jó. Köszönöm még egyszer. Megkönnyítetted a helyzetemet.

-          És mesélj, mi járatban vagy itt? Hogy kerültél ide Európából?

-          Tudod, felénk nincsen annyi lehetőség, mint errefelé. Nagyon szeretnék kitörni. Nem mintha nem szeretnék otthon lenni, de én többre vágyom, mint amit az az ország nyújtani tud. Tudom, hogy hülyén hangzik…

-          Nem, ez egyáltalán nem hangzik úgy. Szerintem te bátor vagy, hogy egy ilyen hatalmas lépésre szántad el magad. És a családod hogy áll ezzel a dologgal, mármint, hogy kijöttél. Mit szóltak hozzá?

-          Hát, örülnek neki, hogy vannak ilyen lehetőségeim. Egyébként babysitter vagyok a Weinhauser családnál, de később persze többet szeretnék kihozni magamból.

-          És mi az, ami igazán érdekel? – kérdezte Jeremy, és látszott rajta, hogy valóban érdekli, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, így nekikezdtem.

-          Hát, először is, pénzt szeretnék keresni, ami a Weinhauser családnál valóra is válhat. Nagyon kedvesek, és a gyerkőcök is igazi ördögfiókák. Imádom őket már mos, pedig még nem túl régóta vagyok itt. Aztán később szeretnék festeni, vagy színészkedni.

-          Ez aztán komolyan hangzik. A színészettel és is így vagyok. Szerintem hatalmas akaraterő és persze tehetség is kell ahhoz, hogy valaki befusson.

-          Igen, tudom, ezért is próbálom elhessegetni magamtól ezeket az álmokat – mondtam kissé lehangoltan.

-          Ne mondj ilyet! Én úgy gondolom, hogy ha valakinek vannak álmai, és minden egyes nap egyre jobban kűzd azért, hogy megvalósuljanak, akkor az meg is fog!

-          Komolyan így gondolod?

-          Persze. Nézd. én járok egy színi tanodába, ha gondolod, gyere el holnap és nézd meg, hogy hogyan is működnek ott a dolgok, és ha tetszik, akkor beajánllak.

-          Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem elképedve. – Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet velem. Úgy éreztem, hogy ez nem véletlen, hiszen az egész életemet úgy éltem le, hogy mindig hittem abban hogy a dolgok okkal történnek. – Ez nagyszerűen hangzik. Hová menjek és mikorra?

-          Nem kell egyedül menned, órák után majd eljöhetsz velem, úgyis egyből oda indulok, az óráink meg közösek.

-          Remek, akkor holnap. De most mennem kell, várnak a gyerekek. Köszönöm Jeremy.

-          Szóra sem érdemes. örülök, hogy idekerültél.

Na ekkor annyira elpirultam, mint talán még soha. Az úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy vajon Jeremy-nek milyen gyerekkora lehetett? Persze, gyakorlatilag semmi nem tudtam erről a srácról, mégis úgy éreztem, hogy sok közös van bennünk. És akkor lenéztem a bokámon lévő tetoválásomra, és hirtelen minden értelmet nyert. „A szeretet az egyetlen dolog, mely megvigasztal.” Ezt Édesapám írta még régen az emlékkönyvembe. Ő találta ki. És mennyire igaz, hiszen ha az ember egyedül érzi magát, csak arra vágyik, hogy legyen, aki megvigasztalja. Hogy legyen egy olyan ember az életében, akire bármikor, bármiben számíthat. Mikor hazaértem, Mariana-nak szemet szúrt, hogy nagyon boldog vagyok.

-          Minden rendben ment? Milyen volt az első napod?

-          ÓÓ, Mariana, el sem tudod képzelni. Annyira féltem, mikor beléptem a terembe, de mindenki olyan kedves volt hozzám.

-          Ennek nagyon örülök. És máris szereztél barátokat?

-          Igen, egy Mary nevű lány nagyon kedves volt velem, egyből a szárnyai alá vett, vagy mi, és elkezdtünk beszélgetni. Aztán amikor beszélgettünk az udvaron, odajött egy srác…

-          Ejjha, ez gyorsan ment – nevetett Mariana.

-          Ezt meg hogy érted?

-          Áááh sehogy. Na de mesélj, ki az a fiú?

-          Jeremy-nek hívják. Az osztálytársam. Ő volt az, aki először üdvözölt, vagy legalábbis az elsők között. nem tusom, olyan ideges voltam J

-          És mi a véleményed róla?

-          Hát, Mary azt mondta, hogy eléggé bajos srác. Úgy értve, hogy állítólag korán meghaltak a szülei, ő pedig egyedül maradt, és hát nem igazán találja a helyét.

-          Igen, ez sajnos igaz. Jeremy szülei autóbalesetben haltak meg. Mind ketten ugyanazon a napon, szinte egyszerre, de különböző helyen.

-          Ez eléggé rémisztően hangzik…

-          Az is! A városban sokáig találgatták hogy vajon véletlen egybeesés volt-e vagy valaki áll az ügy hátterében.

-          És végül mire jutottak? – kérdeztem izgatottan. Szegény Jeremy. annyira egyedül van, annyira magányos, és még ráadásul mindenki a szülei haláláról pletykált. Nem lehetett neki egyszerű, az biztos…

-          Én csak annyit tudok, hogy a rendőrség kivizsgálta az ügyet, és nem találtak semmi bizonyítékot arra, hogy bárki keze benne lett volna a dologban. Na de most irány a gyerekekhez. Már nagyon vártak téged, hogy elmondd, milyen volt az első nap.

-          Rendben, már megyek is. Ha hiszed, ha nem Mariana, már szinte hiányoztatok a suliban… - mondtam könnyes szemmel. – Bárcsak az én családom is itt lehetne, hogy lássa, milyen jól megy a sorom nálatok.

Mariana is elérzékenyült, átölelt, én pedig bementem a gyerekekhez, hogy élménybeszámolót tartsak.

-          Sziasztok, megjöttem.

-          Szia Sandra. Jajj, már annyira vártunk téged. Mesélj, milyen volt az első napod?

-          Szebbet el sem tudtam volna képzelni. Mikor bementem a tanterembe, mindenki olyan kedves volt velem, mintha már ezer éve ismertek volna. Aztán úgy elbeszélgettük az időt, hogy a tanárnak már szólnia kellett, mert el szerette volna kezdeni az órát J

-          Ez jól hangzik. Örülök neki, hogy ilyen jól telt a napod. A miénk is jó volt, bár egy kicsit unalmas, de jó.

-          Ennek örülök.

Röviddel a beszélgetés után, megfürdettem a gyerekeket, megvacsoráztattam őket, olvastam nekik, és bementem a szobámba. Ahogy az ágyamon feküdtem, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak Jeremy-re. Egyrészt nagyon sajnálta amiatt, ami a szüleivel történt, de aztán elhessegettem ezt a gondolatot magamtól, mert nagyon jól tudtam, hogy milyen az, amikor az ember egy élő roncs, és csak a sajnálatot látja az emberek szemében. Ez azon érzések egyike volt, amiket nem bírtam elviselni. Másrészt viszont ott volt bennem az a kis „pillangó”, ami úgy röpködött a gyomromban, mintha ki akarna menekülni onnan. Túl korai lett volna még ábrándozni, tudtam nagyon jól, de mégsem bírtam ki. Már gyerekkorom óta ábrándozós voltam. Mindig elképzeltem minden egyes élethelyzetet, amibe kerülhettem, elképzeltem, hogy mit fogok mondani egy-egy alkalommal édesanyámnak, amikor valami rosszat tettem, és persze sohasem úgy történt, agy én azt kigondoltam. De ez az élet rendje. Nem mindig mehetnek úgy a dolgok, ahogyan azt mi szeretnénk. De talán mégis van értelme. Talán mégsem hiábavaló az ábrándozás, hiszen akkor nem lettem volna ott, azon a helyen, ahol voltam. Minden csak elszántság kérdése, semmi több. Csak Jeremy körül jártak a gondolataim. Vajon mit csinálhat most? Mit vegyek fel holnap a suliba? Milyen lesz a színi tanoda? És ha úgy döntenek, hogy felvesznek és nem vagyok jó? Vagy ami még rosszabb: Ha mindenki kiröhög és elküldenek? Lenyugtattam magam, hiszen az első napomnak is így álltam neki az új iskolámban, és mégis milyen jó volt. Mialatt ezeken gondolkodtam, sikerült elaludnom, de Jeremy-vel álmodtam. Azt álmodtam, hogy összeköltözünk, gyerekeink lesznek, lesz egy szép házunk valahol itt,a  kertvárosban, és minden szép és jó lesz. De aztán hirtelen minden elfeketedett előttem, én pedig elkezdtem félni. Nagyon furcsa, megmagyarázhatatlan érzés volt. Úgy éreztem, hogy rohannom kell a gyerekeimhez, de egyszerűen nem tudok. Féltem, hogy soha nem láthatom őket, és Jemery-t sem. Aztán felriadtam. Még mindig reszkettem, de próbáltam magam lenyugtatni. Éjjel két óra volt. Alig három órája feküdtem le, és máris ilyen álmaim vannak. Nem tudtam ezt a dolgot hová tenni, de nagyon megijedtem, nem is nagyon aludtam az éjszaka hátralevő részében.

Másnap elvégeztem szokásos teendőimet, de nagyon elábrándoztam. Szerintem nem kell külön ecsetelnem, hogy mi, vagyis hogy ki miatt.

Amikor megérkeztem a sulihoz, megláttam Jemery-t. A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, nem tudok nyelni, mindjárt rosszul leszek. Engem várt a suli kapujában. Nem tudtam elhinni.

-          Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte kissé álmoskásan.

-          Hát, volt már jobb is, de azért megvagyok kössz.

-          Ez nem volt valami bíztató, talán valami baj történt?

-          Nem, semmi sem történt, csak szerintem túl sok információ kavarog a fejemben, és nem tudtam túl jól aludni.

-          Értelek. Na gyere, vár minket az óra.

-          Milyen a tanár? Félnem kéne?

-          Nem, ne aggódj. Csak ne nagyon szólalj meg…

-          Oooh, oké, az menni fog.

Mikor beléptem a terembe, olyan érzés fogott el, mintha nagyon nem kéne itt lennem. A tanár úgy mért végig, mintha valami eladó áru lennék, majd így szólt:

-          Hát maga meg ki az ördög?

Jól kezdődik….

-          A neve Sandra, Európából érkezett, és mostantól itt fog tanulni nálunk. – válaszolta Jeremy határozottan.

-          És mondja kedves, melyik országból érkezett?

-          Magyarországról.

A tanár elmosolyodott. Nem tudtam mire véljem, hogy ez most jó jel, vagy a legrosszabb, ami csak létezhet.

-          Az én szüleim is magyarok voltak, csak átköltöztek ide, Amerikába. Milyen furcsa véletlen….

-          Én nem hiszem, hogy léteznek véletlenek – vágtam közbe a kis monológjába.

-          Gyere, szerintem üljünk le ide – javasolta Jeremy egy kissé mérgesen.

-          Most meg mi bajod van? – súgtam oda neki.

-          Az egyetlen dolog, amit mondtam neked, mielőtt bejöttünk az az volt, hogy ne nagyon szólalj meg. Erre elkezded kritizálni.

-          Nem kritizáltam, csak megosztottam vele a saját szempontomat… - válaszoltam mosolyogva, mire ő is mosollyal felelt.

-          Te tényleg nem vagy százas – nevette el magát – te igazán nem félsz semmitől.

-          Nem félek, amióta….

-          Amióta mi?

-          Nem szeretnék beszélni róla. Szóval nem, nem félek semmitől. Miért kéne? Ami nem öl meg, az megerősít, vagy nem így van?

-          De, így igaz, csak néha nem kell túlzásokba esni…

-          Ezt szerinte ne órán tárgyaljuk meg.

-          Nem akartalak megbántani – majd megfogta a kezemet, én pedig zavarodottan elhúztam az enyémet az övétől – sajnálom, nem akartam.

-          Semmi baj. Ne érts félre, kedvellek, tényleg, csak ennek még nincs itt az ideje…

-          Teljesen igazad van. De azért még eljössz velem a színi tanodába délután?

-          Még jó, hogy elmegyek. Mariana-nak már szóltam is, hogy csak későn megyek haza.

-          Remek, akkor utána akár el is mehetnénk valahová.

-          Hová gondoltad?

-          Nyugi, valami kis nyüzsgős helyre. Szeretném, ha megismernéd a város ezen oldalát is. Itt rengeteg fiatal van, és egész jó fejek.

-          Oké, akkor menjünk.

Az órák olyan gyorsan teltek, hogy mire észbe kaptam, hogy kezdődik, már szinte vége is volt. Folyton azon gondolkodtam, hogy hogyan lehette ekkora idióta, hogy elkaptam a kezemet. Hiszen érzek valamit iránta, és ezek szerint ő is irántam.  Akkor meg mi lehet a baj? Talán az a furcsa álom teszi ezt velem?

Mindenestre nem voltam túl boldog, hogy egyből igent mondtam neki a bulira, hiszen még alig ismerem, és i tudja, hogy azok az arcok, akik szerinte jó fejek, azok szerintem is azok lesznek-e majd? Bevallom, abban a pillanatban egy kicsit megijedtem. Nem ismertem senkit a környéken, még Jeremy-t sem igazán, de úgy éreztem, hogy nem lehet semmi gond. Elvégre az otthoni bulik is gyakran verekedésbe torkolltak, szóval láttam már egy-két dolgot. Mivel egy kis városból jöttem, nem volt túl sok hely, ahová a fiatalok szórakozni jártak, így ha mentünk is valahová, biztos, hogy a környékről mindenki ott tolongott, úgyhogy nem volt nehéz olyan embert találni, aki aznap este kapható volt egy kis boxra, tehát nem ijedek meg egykönnyen az efféle szituációkban. De ez az álom mégsem hagyott nyugodni. Mi van akkor, ha tényleg azt láttam, ami történni fog majd a jövőben? Volt már rá példa. Igaz, csak egyszer, de az nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Miután az utolsó órának is vége lett (még a tantárgy nevére sem emlékszem, annyira elkalandoztam), elindultunk a színi tanodába, nekem pedig egyre rosszabb érzésem lett, amint közeledtünk az épület felé….