2. fejezet

~2. fejezet~

A beilleszkedés

S

zóval a Weinhauser család. Az arcukon hatalmas mosoly volt, az egész család kint várt engem a reptéren. Érdekes érzés volt, hiszen az igazi családomat otthon hagytam, de itt megadatott, hogy legyen egy „pótcsaládom”. A középkorú házaspár –úgy láttam -  izgatottabbak, mint én magam.  Egy fehér papírt tartottak a kezükben, ahová nevemet próbálták leírni… nem sok sikerrel, de én nem foglalkoztam ezzel – ez legyen a legnagyobb bajom, amíg itt vagyok - gondoltam. Lassan, óvatosan próbáltam közeledni feléjük, mert közben azon morfondíroztam, hogy mit mondjak nekik? Hogyan üdvözöljem őket? Szóljak nekik, hogy rosszul írták le a nevemet? Az azért mégiscsak illetlenség lenne a részemről. Inkább majd megmondom nekik, ha már egy ideje itt leszek náluk. A család nagyon kedves és barátságos volt. Az édesapa előresietett, hogy segítsen a csomagjaimmal, nagyon kedves gesztus volt tőle, jól esett, be kell vallanom. Mikor odaértem a családhoz, az édesanya fülig érő mosollyal üdvözölt:

-         Már alig vártuk, hogy megérkezz, annyira izgatottak voltak a gyerekek, és persze mi is Sammel. – Mondta Mariana, a család asszonya. A két kis gyerkőc félénk volt, nem mertek először odajönni hozzám, de aztán egy-két röpke perc után feloldódtak, és már önfeledten hívtak, hogy játsszak velük. Keisha és Cooper volt a nevük.

-         Hagyjátok még egy kicsit szegény lányt, nagyon hosszú utat tett meg idáig, hogy eljöjjön hozzátok. – szólt Sam a két kis gyerkőcnek.

-         Akkor induljunk el hazafelé, remélem már izgatott vagy – mondta Mariana.

-         Igen, már nagyon várom, hogy megnézhessem a házatokat, biztosan gyönyörű – mondtam izgatottan.

Út közben Mariana igyekezte feloldani a zavartságomat, mert látta rajtam, hogy hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy hol vagyok.

-          Sandra, kérlek mesélj nekünk magadról egy picit.

-          Mit is meséljek. Kicsit meg vagyok most zavarodva, mert nagyon rossz, hogy otthon kellett hagynom a családomat, őszintén szólva nem igazán tudok ezzel a dologgal megbékélni.

-          Elhiszem, biztosan rossz lehet, de gondolom megértik azért…

-          Meg, persze, csak nekem rossz. De az az álmom, hogy egyszer elhozom ide őket, és akkor láthatják, hogy mennyi minden elértem az életben.

-          Ez nagyon szép Tőled. Biztosan nagyon büszkék rád a szüleid.

-          Igen – választoltam, mert nem szerettem volna felhozni olyan dolgokat, amik kényelmetlenül érintett volna engem is és őket is egyaránt. Nem éreztem elérkezettnek arra az időt, hogy olyan dolgokról meséljek nekik, amik fájnak.

-          És mesélj, nagyon szegény helyről érkeztél?

   Kiköptem az italomat, amit közben ittam, annyira meglepődtem.

-          Hogy mondtad? – vontam kérdőre leplezetlen felháborodással – nem hiszem, hogy ilyen dolgokról kellene beszélnünk!

-          Sam, hallgass kérlek! Sajnálom, ne haragudj rá, néha nem igazán tudja, hogy miket beszél.

-          De hát én csak feltettem egy kérdést…

-          Majd ha akar, mesél magáról, és különben is, hogy kérdezhetsz ilyet tőle?

-          Elnézést, nem akartam tapintatlan lenni. Remélem nem haragszol.

-          Dehogy, felejtsük is el.

De elég nehezen ment a felejtés. Nem tudtam hová tenni ezt a dolgot, és ezzel egy időben rengeteg más dolog is kezdett aggasztani: Vajon a suliban a többiek is ezt fogják gondolni rólam? Mindenki sajnálni fog, csak mert Európából jöttem? Ki fognak nevetni? Lesznek egyáltalán barátaim?

Igyekeztem nem foglalkozni ezekkel a dolgokkal, csakis arra koncentráltam, hogy mindent véghezvigyek, amit elterveztem.

   Megérkeztünk a csodálatos, mesébe illő házhoz, amelyben egy jó ideig meghúzhatom magam. Felnéztem az égre, és megköszöntem a fentieknek, amiért egy ilyen helyre csöppenhettem. Elindultam a ház felé, aztán megtorpantam, mert láttam, hogy a család többi része nem követi a példámat.

-          Menj csak nyugodtan előre – szólt hátulról egy női hang.

   Folytattam utamat a kikövezett úton a házhoz, majd mikor odaértem, lassan elfordítottam a gombot, ami számomra egy kis nehézséget okozott, hiszen otthon nem sűrűn találkoztam ilyenekkel. Miután sikerült kinyitnom az ajtót, egy csodaszép, hatalmas tér tekintett vissza rám. A lélegzetem is elállt. Szó szerint. Azon kaptam magam, hogy levegő után kapkodok, mert valahogy kifelejtettem ezt a momentumot, miközben a házra meredtem. Láttam a nappalit, ahol mindenféle játékok voltak szétszórva, megpillantottam egy plazma tv-t, aminek külön örültem, hiszen ez az én javamat is szolgálhatja egy jó darabig, amíg itt lakom.

-         Elnézést a rumliért, nagyon kellett sietnünk, hogy időben kiérjünk érted, azért ez a nagy felfordulás. – védekezett az édesanya.

-         Semmi gond – mondtam – kell egy kis kupi, hogy az ember igazán otthon érezze magát – mondtam széles mosollyal arcomon. Mi mást is tehetnék, hisz a tökéletes álomba cseppentem, amiről álmodni sem mertem (pedig álmodtam én merészeket…)    

-          A te szobád az emeleten lesz.

-          Ez tökéletes, köszönöm szépen.

-         Akarod, hogy körbevezesselek? – kérdezte Mariana izgatottan. Láttam rajta, hogy örül, hogy megérkeztem. két kis lurkóval biztosan nem egyszerű az élet…

  Elindultunk feltérképezni a házat. Már lent is láttam, hogy milyen hatalmas, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire! Maga a ház egy tipikus felső közép osztálybéli család életét tükrözte, de ez nekem felért a legszebb, legpompásabb szállodával.

-          Hát, ez lenne a te szobád – jelentette ki Mariana boldogan.

   Nem tudtam mire vélni ezt a jókedvet, de amint beléptem a szobámba, minden világossá vált előttem.

-         De hiszen ez hatalmas? Te jó ég! Nincs is annyi cuccom, amennyivel be lehetne telíteni ezt a szobát. Ez akkora, mint a mi fele lakásunk!! – ámuldoztam.

-          Akkor hát tetszik? – kérdezte Mariana.

-         Ez most remélem nem volt komoly kérdés. Viccelsz? Egyszerűen mesés ez a hely, nagyon köszönöm, hogy itt lehetek – mondtam Mariana-nak kissé elérzékenyülve, majd átöleltem.

-         Egyszerűen leírhatatlan, amit most érzek, komolyan, el sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok. Köszönöm ezt a fantasztikus lehetőséget, Mariana. – mondtam a könnyeimmel küszködve – ez sokkal, de sokkal több annál, amit valaha is álmodni mertem magamnak.

-         Sam a háttérben mosolygott, szeme sarkában könnyek. Nem akarta elhinni, hogy tényleg ennyit segíthet valakin csupán azzal, hogy befogadja a házába, ráadásul úgy, hogy az a valaki a két kis gyermeke babysittere is lesz egyben. Mint később megtudtam Sam egy nagyon érzékeny lélek, és rengeteget adakozik is különféle alapítványoknak, így örömmel töltötte el, hogy náluk lehet, amellyel segíthetnek az előre menetelemben.

-         Akkor, ha megengeded, megmutatnám neked, hogy mik is lennének majd a teendőid idehaza – mondta Mariana.

-         Boldogan elvégzek akármilyen házimunkát – feleltem vidáman.

-         Ugyan már, nem azért hívtunk ide, hogy a rabszolgánk legyél, hanem azért, hogy egy picit besegíts nekünk az itthoni teendőinkben.

-         Rendben, értem – válaszoltam, de már alig vártam, hogy megtudjam, pontosan mi is lesz majd a feladatom. – Akkor induljunk!

-         Rendben, menj a konyhába, ott megbeszéljük a részleteket, mindjárt megyek utánad én is! – mondta Mariana.

-         Ott leszek! – mondtam, majd elindultam kifelé a szobámból. Még mindig nem fogtam fel igazán, hogy milyen esélyt is kaptam az élettől. Tényleg nem. Majd a konyhában, várakozás közben kezdett minden kirakós a helyére kerülni. Sírtam is egy kicsit, majd meghallgattam a kedvenc dalomat, amit egy filmben hallottam először. Nagyon megragadott. Mivel festőnek készültem, ezért nagyon fontos volt számomra az ihlet. El is hoztam magammal a kedvenc számaimat, hogy majd mikor festek (ha lesz rá időm), akkor kicsit úgy érezzem, mintha otthon lennék.

   A konyhában vártam Mariana-ra, ahogy mondta, amikor megláttam egy hatalmas óriásplakát nagyságú papírt.

-         Mi lehet ez? – gondolkodtam… - talán ez lesz a feladatom, de hiszen ezen rengeteg minden van, te jó ég!

-         Nyugalom, az nem mind a te feladatod, hanem az egész családé – mondta Mariana, hogy megnyugtasson – de mintha az előbb valami olyasmit mondtál volna, hogy mindent megcsinálnál, amit csak mondunk.

-         Igen, de… ő… nem gondoltam volna, hogy ennyi minden…

-         Nyugalom, csak vicceltem – szólt nevetve Mariana – na, lássuk csak, mi is lesz a te dolgod. Elsőként van egy-két szabály.

-         Hallgatlak.

-         A mi szobánkat nem kell takarítanod. Tudod, eléggé érzékeny vagyok ebből a szempontból, hiszen nem szeretném, ha a mi kis szerelmi fészkünkbe bárki bemenne. Ne vedd magadra, nem kifejezetten rád célzok, hanem úgy általában mindenkire.

-         Megértem, teljesen természetes, hogy a magánszférátokat nem akarjátok közhírré tenni. szerintem ebbe nincsen semmi kivetnivaló.

-         Örülök, hogy így látod. Volt már egy pár alkalmazottunk, akik nem bírták betartani. Nem sokáig maradtak utána, ha érted, hogy miről beszélek.

-         Persze, ne izgulj, nem teszem be a lábamat – mondtam nevetve.

-         A következő lépés a teendők: minden reggel én viszem a gyerekeket iskolába illetve óvodába, mert közel van a munkahelyemhez, úgyhogy neked ezzel nem kell majd törődnöd.

-         Remek, de akkor mi dolgom lesz?

-          Elsőként az, hogy iskolába járj, és jól tanulj!

-         Az menni fog.

-         Illetve minden reggel te kelted a gyerekeket, te öltözteted, reggelizteted meg őket, majd mikor hazaértünk, megebédelteted őket, átöltöznek, játszol velük, majd következhet a tanulás, végül pedig a fürdetés és az alvás.

-         Értem,---

-         De nyugodj meg, minden hétvégéd szabad, mind a két napod, így tudod majd gyakorolni a festést, illetve szórakozni is eljárhatsz, ha esetleg ahhoz lesz majd kedved.

-         Meg persze ha lesz kivel…

-         Ó, emiatt ne aggódj. Nagyon várnak már rád az iskolában, kíváncsiak rád – mondta Mariana biztatóan, de engem ezzel csak még jobban megrémített.

-          Nos, azt hiszem mára ennyi elég is volt. Biztosan nagyon elfáradtál az úton.

-          Hát eléggé fárasztó volt. Főleg, hogy most repültem életemben először…

-          Akkor menj nyugodtan, pihenj le. Holnap találkozunk.

-          Viszlát holnap, és mégegyszer köszönök mindent.

-          Mi köszönjük, hogy itt vagy.

Mikor lefeküdtem az ágyamra, nem tudtam magammal mit kezdeni. Nem voltam álmos, csak fáradt. Nem akartam aludni, és ekkor eszembe jutott, hogy még nem írtam egy sort sem a családomnak, akik pedig biztosan halálra aggódják magukat értem, így hát odaültem a családtól kapott laptop elé, és elkezdtem körmölni:

„Drága Édesanyám! Minden rendben, ne aggódjatok, sikeresen megérkeztem New Yorkba. Hatalmas ez a város, el sem tudjátok képzelni, de majd egyszer ti is itt lesztek velem, megígérem. Már most hiányoztok, de remélem, hogy túlteszem majd magamat rajta. Egyelőre nem tudok nagyon mit írni, de azt elárulhatom, hogy a ház, amiben élni fogok most egy jó darabig, valami hatalmas. Hihetetlenül nagy. Az emeleten van az én szobám, saját fürdővel, és kaptam egy laptop is a családtól. Nagyon furcsa, mert még ők hálálkodnak nekem, hogy itt vagyok, holott ez számomra életem legnagyobb kihívása, és egyben legnagyobb lehetősége is. ki fogok törni Anya! Megígérem! Híressé teszem a nevemet, és nem fogtok bennem csalódni, erre megesküszöm!!

Szeretlek és puszilok mindenkit,

Sandra „

Elmentem a saját kis fürdőszobámba, ahol sok minden eszembe jutott. Elsőként természetesen a családom, és azon belül is az Édesapám. Mikor rágondoltam, elkezdtem sírni. Nem tudtam abbahagyni, bárhogy is szerettem volna. „Vajon most mit gondolna Rólam? Büszke lenne rám, ha látna?” Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor is Mariana bekopogott.

-          Minden rendben van? Úgy hallottam, mintha sírnál.

-          Nem, nem minden oké, köszönöm, hogy benéztél.

-          Rendben, de ha bármi van, csak szólj, és megbeszéljük.

-          Köszönöm, de még nem érzem magam késznek arra, hogy erről beszéljek.

-          Nem erőltetek semmit. Nyugodj meg, lassan feküdj le, későre jár már.

-          Rendben. Jó éjt.

Miután lefürödtem, sikerült megnyugodnom. Milyen butaság, már rögtön az első nap ráhozom a frászt a „Fogadott családomra” miféle vendég az ilyen? Na de nem baj, majd holnap minden más lesz – gondoltam.

Mikor lefeküdtem, úgy éreztem, mintha valaki engem figyelne, mintha az ágyam melletti kis széken ücsörögne. Kénytelen voltam többször is odanézni, és ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Rápillantotta az órámra. hajnali 4 óra. Remek. Lassan kelhetnék is, így már nincs is értelme lefeküdnöm – morfondíroztam.

Reggel hat órakor kellett ébrednem, hogy minden készen legyen, mire Mariana viszi a gyerekeket magával.

Felkeltettem a kicsiket.

-          Gyerekek, hat óra van, ideje felkelni.

-          Nem akarok – nyöszörögtek.

-          Sajnos muszáj lesz, gyerünk keljetek, különben szomorú leszek, hogy már az első napomon bajba kevertek.

Erre mind a ketten felkapták a fejüket, és már kint is voltak az ágyból. Együtt kiválasztottuk, hogy mit vegyenek fel, majd indultunk reggelizni. A reggeli már az asztalon várta őket.

-          Jó reggelt mindenkinek – köszöntött minket Mariana.

-          Jó reggelt!  A reggeli az asztalon – mondtam. nagyon boldog voltam. Élveztem a feladataimat és a visszajelzésekből ítélve jól is végeztem őket.

-          Az iskolád nyolc órakor kezdődik. Mindent megtalálsz az ágyad előtti kis ládikában. Abban vannak a tanszereid.

-          Köszönöm szépen- mondtam aggódva.

-          Ne légy ideges, nem fognak szétszedni, egyszerűen kíváncsiak rád.

-          Az még rosszabb – válaszoltam kedvetlenül, de közben arra gondoltam, hogy milyen jó lesz, ha mégis mindenki kedvelni fog.  

Mariana sietve rohant ki a ajtón a két gyerekkel, és nekem is igyekeznem kellett, mert különben elkéstem volna az első napomon az iskolából. Már tudtam az utat, mert kaptam a családtól egy térképet, így nem volt túl nehéz odatalálni. Az iskola hatalmas volt, rengeteg diákkal. „A több diák mindig nagyobb bajt jelenthet” – emlékeztettem magam. „nyugi, csak természetesen, senki nem bámul, senki nem bámul” De bámultak. Sokan. Voltak, akik elkezdtek suttogni a hátam mögött, ahogy elhaladtam mellettük. Nagyon rossz érzéseim támadtak, úgy éreztem, hogy most azonnal hazarepülök. Nem kell ez nekem, de aztán olyan érzés kerített hatalmába, mintha valaki megragadta volna a karomat és elkezdett volna befelé húzni az iskolába. Nem tudtam ellenkezni, ez az erő sokkal hatalmasabb volt nálam. nem én irányítottam, de mégis ismerős volt. Olyan volt, mintha egy hozzám közel álló ember húzott volna. „Lehetséges ez? Nem, nem már kezdek megőrülni, úristen, mi lesz így velem?”- sutyorogtam magamban.

Végre megérkeztem a terembe, ahol az első megpróbáltatások vártak rám.

Kiálltam a terem elejébe, és csak néztem magam elé, mint valami beszédképtelen ember, a többiek pedig csak bámultak rám. Szerencsére a tanár épp akkor érkezett, és mondta, hogy mutatkozzam be, ezért egy kicsit jobb lett a hangulat a terembe, mert már tudták, hogy miért állok ott úgy, mint egy komplett idióta.

-          Helló mindenki, a nevem Sandra, Európából érkeztem, és mostantól itt fogok tanulni.

-          Örülünk, hogy itt vagy. Már vártunk rád…

-          Mondta egy hang a padsorok valamelyikéből.

-          Én is örülök, hogy itt lehetek. nagyon nagy esély ez nekem, amit nem szeretnék elfecsérelni.

-          Akkor jó helyen jársz. Mit tanulsz? Milyen művészetet?

-          Festészeti szakon végeztem otthon. Híres festő szeretnék lenni.

-          Az jó, én is az akarok lenni, úgyhogy máris van egy vetélytársad – mondta egy barátságos fiú hang.

-          Remek, úgyis szeretem a kihívásokat.

Mindenki nevetett. Nagyon jó hangulat lett, elkezdtünk beszélgetni, így a tanárom gyorsan a helyemre parancsolt, és már kezdődött is az óra. „Nem is volt olyan vészes.” – gondoltam. Éreztem, hogy valaki néz. Azt hittem, hogy ez csak az a lassan megszokottá vált érzés, ami a fürdőszobában is elkapott, de nem. Ez valami más volt. Valami idegen. Hátrafordultam, és láttam, hogy egy srác épp engem néz.

-          Az meg kicsoda? – kérdeztem a padtársamat.

-          Ő Jeremy. Vele beszélgettél az előbb – nézett rám értetlenkedve.

-          Á értem. Elég jó fejnek tűnik.

-          Az is. Rengeteg emberrel jóban van, de nem érdemes keresztbe tenni neki. Eléggé hirtelen haragú néha.

Az órának vége lett, mi pedig Mary-vel kimentünk az udvarra, és ott folytattuk a beszélgetésünket, ahol abbahagytuk.

-          Ez eléggé rosszul hangzik, mármint az, amit órán mondtál.

-          Az is. Gyakran keveredik bajba. Tudod, meghaltak a szülei, és egyedül él. Nagyon fiatal volt, amikor egyedül maradt, így senki sem tudta neki megtanítani, hogy hogyan viselkedjen.

-          Ez nagyon szomorú. De rám hátha hallgatna. Némileg tudom sajnos, hogy milyen szülő nélkül felnőni – mondtam szomorúan.

-          Talán, neked is….?

-          Amikor 13 éves voltam, az apám hirtelen, minden előjel nélkül beteg lett. Soha nem volt semmi baja, aztán egyszer csak elkezdett fájni a feje. Az állapota folyamatosan romlott, míg egyszer csak, amikor hazaértem annyival fogadtak otthon, hogy menjek oda hozzájuk. Mindenki elkezdett sírni, még a nagyapám is. Őt soha nem láttam síri. És azt hiszem ennyi lenne a történet.

-          Nagyon sajnálom, nem tudtam.

-          Ugyan, hagyd csak. Régen történt már, bár soha sem fogom tudni feldolgozni, de az élet megy tovább, és az embernek le kell fogadnia azt, amit a sors neki szán.

-          Bocsi, hogy megzavarlak. Az imént hallottam, hogy miről beszélgetek, és….hát…szóval sajnálom – mondta Jeremy megbánóan.

-          Semmi gond. Köszönöm szépen. Nincs kedved leülni ide közénk? Csak beszélgetünk – kérdeztem Jeremy-t.

-          Nem, nem akarok zavarni.

-          Nem zavarsz, gyere csak nyugodtan.

-          Hát jó, akkor elfogadom a meghívást.

-          Nem is rossz, látod? – súgtam oda Mary-nek.

-          Aha, de nekem most mennem kell – mondta Mary – sajnálom, hogy így elviharzok, de tudjátok mennem kell sürgősen a …..szóval mennem kell – és azzal rám kacsintott, majd kiviharzott.