~1. fejezet~
A kezdet
| S |
ok-sok évvel ezelőtt történt, de még ma is tisztán emlékszem , minden egyes másodpercre, ami akkoriban eltelt, hiszen ekkor következett be életem legnagyobb fordulata. Elérkezett az a bizonyos nap, amire mindig is vágytam, már egészen kicsi korom óta. Végre kijutottam abba az országba, arra a helyre, ahová mindig is húzott a szívem. Amerikába. Az ígéret földjére. Az újabb, jobb élet kezdetének helyszínére.
Tudtam, hogy mi vár ott rám. Egy iskola, ahol tovább tanulhatok, egy munkahely, ahol megkereshetem a mindennapi betevőre való pénzt. Akkor miért is voltam olyan ideges? Vagy talán csak izgatottságot éreztem?? Nem, nem ez biztosan nem izgalom volt, hanem idegesség. Ideges voltam, nagyon is, hiszen éppen készültem „elhagyni” a családom, és azt a kis helyet, ahová születtem, ahol egészen eddig éltem, ott hagytam minden emlékem. Nem volt valami könnyű, tényleg nem. Úgy gondoltam sima ügy lesz, hogy majd csak úgy könnyedén hátat tudok fordítani mindennek, de hatalmasat tévedtem, hiszen minden, ami történt velem ebben a kis európai országban, egy életre beleégette magát az agyamba és soha nem fog már onnan kiszökni, csak akkor, ha meghalok… Vagy talán még akkor sem…..?!
Rengeteg gondolat cikázott a fejemben. Mi lesz, ha nem jön össze egyik tervem sem? Mi lesz, ha nem lesz hol laknom, mit ennem, mit innom?? Ha nem tetszik a suli, vagy a munkahely, mi tévő legyek? Nem tudtam ezekre az általam feltett kérdésekre a választ, de nem is nagyon szerettem volna velük törődni, most nem szabadott ezekkel törődnöm! Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak!
Nos, a cuccaim már össze voltak pakolva, az előtte lévő búcsú bulimra próbáltam emlékezni, több-kevesebb sikerrel. Nem voltam rá büszke, hogy úgy kiütöttem magam, de annyira letaglózott a felismerés, hogy lehet, hogy soha többé nem látom ezeket az embereket. Minden ismerősöm, barátom, haverom megígérte, hogy nem fogjuk elveszíteni a kapcsolatot. Na persze… Mindenki ezt ígéri, aztán miután elmegyek, egy év múlva már azt sem fogják tudni, hogy ki voltam. Érdekes. De így legalább az ember megtudhatja, hogy milyen emberekkel is van körülvéve. De ahhoz, hogy ezt az ember tényleg megértse (legalábbis az én esetemben) kicsit ugorjunk vissza az időben. Egy csendes kisvárosban születtem, egyszerű szülők gyermekeként. Van egy bátyám, akivel az apukánk nem volt közös – ebből fiatalabb korunkban akadtak is gondok dögivel - de azért megértettük egymást úgy ahogy.
Igyekeztem a legjobbat kihozni magamból már egészen kicsi korom óta, és általában sikerült is (ami nem jött össze, azt nem szeretném részletezni, mert ez most nem erről szól), aztán egyszer csak elegem lett az egész felhajtásból, és úgy döntöttem, hogy valami mást akarok kezdeni az életemmel. Nem akartam én orvos, tanár vagy űrhajós lenni (pedig ezek – az utolsón kívül – a család elvárásai közé tartoztak… Csak a szokásos sablonos dolgok).
Eldöntöttem, hogy én valami egészen mást akarok elérni az életben. Nem afféle polgárpukkasztó dolgokra kell gondolni, hanem csak egyszerűen a saját elképzeléseim szerint akartam megvalósítani mindent. Szerettem volna, ha mindenki megérti, hogy én mit szeretnék, de ez sajnos nem így történt. A családom csupa egyszerű emberből áll(t), amivel természetesen semmi baj sincs, nem kell mindenkinek a rivaldafényben tündökölnie, nem mindenkinek ez a sorsa, akadnak olyan emberek, akik arra teremtettek, hogy a világ egyensúlyát fenntartsák. Tudom, hogy ez furán hangzik, de én abszolút így tekintek a családomra. Ők azok, akik hétköznapi emberekként a hírességek ellenpólusait képezik. Tudom, hogy rengeteg ilyen család él a világ minden táján, de én úgy érzem, hogy az én családom más. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy miben mások, de valamiben mások, ez az egy biztos.
Na de ugorjunk vissza arra a bizonyos utazásra. Miután hazaértem az ominózus búcsú bulimból, lefeküdtem, és próbáltam aludni. Persze nem igazán sikerült, de ezen nem is lepődtem meg úgy igazán. Miután nagy nehezen sikerült elaludnom, szinte már kelnem is kellett. Úgy éreztem magam, mint aki már egy hónapja, még csak távolról sem látott ágyat, vagy valami kényelmes helyet, ahol pihenni tudott volna. Elérkezett az a bizonyos nap. Elmentem, lefürödtem, még egyszer utoljára a kádunkban, ami már eléggé megviselt volt, hiszen elég régi maga az épület is, ahol laktunk. Kiélveztem a fürdőzés minden egyes percét, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan fogok boldogulni az én kis szerető és gondoskodó családom nélkül? Nem akartam erre gondolni, de egyszerűen nem hagyott nyugodni ez a gondolat. Folyton ott volt, nem akart megszűnni, mindig, mindig csak ezen kattogtak azok a bizonyos kerekek az agyamban. Aztán hirtelen valami nagyon furcsát éreztem, ahogy kijöttem a fürdőből. Olyan érzés volt ez, mintha valaki ott állna mellettem és megadná az utolsó löketet a helyes irányba, amelyre szükségem volt.
Hirtelen megnyugodtam és éreztem, hogy az a helyes, amire készültem, hiszen abban az országban már nem voltak egyáltalán lehetőségek, az emberek szinte már éheztek, egyre szegényedtek, én pedig nem akartam ilyen életet, sem magamnak, sem a családomnak, de erre sajnos még nem volt lehetőségünk, hogy most azonnal mindenki kijöjjön velem. Én úgy fogtam fel ezt az utat, hogy ez egyfajta előutazás, hogy kitapossam a járható ösvényt a magam és a családom részére. Nehéz dolog ez, de én soha életemben nem voltam az a fajta, aki csak úgy feladná az álmait. Mindig is túlságosan makacs és kitartó voltam ahhoz, hogy megvalósítsak mindent, amit szerettem volna. Nem volt ez másképpen most sem. Tulajdonképpen, ha visszagondolok arra a sok őrültségre, amit kiterveltem magamnak a jövőmre nézve… Nos, hogy finoman fogalmazzak, nem igazán állták meg a helyüket. Egyszerűen semmi ráció nem volt azokban a dolgokban, ezért édesanyám soha nem vett komolyan. Miért is tette volna, hiszen amikor még kisgyerek voltam, szinte minden nap mást szerettem volna csinálni, más iskolába akartam járni, mások voltak a terveim a jövőre nézve, de mégis úgy gondolom, hogy minden egyes ilyen elképzelésnek értelme volt, és ezek az őrültebbnél őrültebb ötletek toltak mindig előrébb, a jövőm felé. Én egy olyan embernek tartom magam, aki bemeri vallani, ha téved, és ezek az ötletek hatalmas tévedések voltak, de egyiket sem bántam meg. Egyáltalán nem. Miért is tettem volna? Az embereket ez viszi előbbre, mert ha nem így lenne, még mindig szekereken utazgatnánk egyik városból a másikba. Az a legfontosabb, hogy MERJ ÁLMODNI, és ne félj nagyot álmodni, mert minden egyes őrültséged közelebb visz a legnagyobb célhoz!
Mindig is különböztem a többiektől, én mindig valahogy komolyabb voltam a társaimnál, amit ők viccesnek találtak, azt én őrülten gyerekesnek, pedig ez körülbelül úgy 6-7 éves koromban történhetett. Furcsa nem igaz? Én soha nem tartottam annak, számomra ez volt a legtermészetesebb dolog.
Voltak olyan emberek (nevezhetjük őket barátoknak), akik mutattak némi hasonlóságot az én viselkedésemhez képest, de soha nem találtam egy olyan embert sem, aki ugyanolyan lett volna, mint én… kiderült, hogy tévedtem, de erről is majd később szeretnék mesélni.
Ha már itt tartunk, folytatnám a barátokról, haverokról szóló kis történeteimet. Nos, mivel én egy panelházban nőttem fel, rengeteg gyerek volt „egy rakáson”, sok gyerekkel együtt nőttem fel, voltak, akikkel szorosabb kapcsolatot sikerült kialakítanom, mint a többivel, de mindig úgy éreztem, hogy ők sem értenek meg. Na, ők azok a bizonyos emberek, akik azt a búcsú bulit rendezték nekem. Érdemes elgondolkodni azon, hogy akik most a vállamon sírtak előző este, vajon meddig próbálkoznak azzal, hogy sűrűn beszéljünk, vagy, hogy esetleg meglátogassanak. Erre senkitől sem számítok, ennyire már ismerem őket. Az e-mailezgetés, és a neten való dumálgatás még el is képzelhető néhány emberrel, de az úgynevezett barátok csak egy igen szűk csoportjára igaz ez. Nem bánkódom, mert ez az élet rendje. Semmi sem tart örökké, így a barátság sem, ezt mindenkinek el kellene fogadnia, és nem kellene azon görcsölnie, hogy minden áron egy felszínes barátságot kössön a körülötte lévő összes emberrel, mert ez nem lehetséges. Hogy honnan tudom ezt? Onnan, hogy én is ilyen voltam. Ma már nem is értem, hogy miért viselkedtem így, ilyen naivan, azt hittem, hogy sok barátom van, de újra és újra tévednem és csalódnom kellett bennük, de makacsságomból kiindulva, egyszerűen nem bírtam elfogadni azt, hogy egy bizonyos szemszögből kudarcot vallottam velük. Ez volt az én személyes kudarcom. Próbálkoztam és elbuktam. Nagyon nehéz volt ezt beismerni, de végül sikerült, és ahogy elkezdtem róla beszélni, valahogy elszállt belőlem minden bánat ezzel kapcsolatban. Furcsa érzés volt, de jóleső és megnyugtató egyszerre. Aztán újra kezdődtek a kétségek. Vajon tényleg jó döntést hoztam azzal, hogy hagytam veszni ezeket a kapcsolatokat, bármilyen felszínesek is voltak? Éjszakákon át ezen gondolkodtam, és a végén mindig oda lyukadtam ki, hogy igen, nagyon is jól tettem. Ez egy ördögi kör, ami sohasem fog véget érni. De ez is az élethez tartozik, ma már látom.
Reggel 6:00
Ott álltunk kis országunk repterén. Soha nem jártam még ott, de körülbelül el tudtam képzelni, hogy milyen is lehet valójában. Az amerikai filmekben mindig láttam a hatalmas reptereket, a repülőket, stb. A miénket körülbelül úgy képzeltem el, hogy visszaemlékeztem az amerikai filmekben látott repterekre, majd ezt a látványt elosztottam körülbelül ezerrel, és íme, megkaptam a mi repterünk látványát. Egy kicsit lelkiismeret-furdalásom volt, amiért ilyeneket képzeltem kicsiny országunkról, de be kell látnom, szinte igazam volt… Egy kicsit még túl is becsültem. De sebaj, túlélem, nem sokáig leszek már ott… Remélem… A gépem száma mellett egy kis jelzés kezdett el villogni: KÉSIK! Remek, gondoltam, hiszen úgysem volt más vágyam, csakis az, hogy a reptéren ácsorogjak, még ki tudja meddig. Egyszer csak megszólalt egy hang: Előre is elnézését kérjük kedves Utasainktól, de a Budapestről New Yorkba tartó repülőgép előreláthatólag két órás késéssel fog indulni.
- Mi jöhet még? –mérgelődtem, mire édesanyám így szólt.
- Hát nem is örülsz, hogy még egy kis időt velünk tölthetsz? Ennyire el szeretnél már menni innen? – a szemébe könnyek szöktek, amitől persze nálam is eltörött a mécses.
- Dehogyis, nem erről van szó Anya, tudod nagyon jól, hogy szeretlek titeket, és életem eddigi legnehezebb döntése volt, hogy itt hagyjalak benneteket, de muszáj elmennem innen, te is tudod, mert itt nincs jövőm - próbáltam nyugodt maradni, de már a második szó után kitört belőlem a zokogás. Úgy éreztem, nem akarok elmenni, itt akarok maradni a családommal, biztosan lesz majd valami munkám és akkor minden a legnagyobb rendben lesz, de én magam is tudtam, hogy ez lehetetlen. Ha kezdeni akarok valamit az életemmel, akkor azt ott kint, Amerikában kell megpróbálnom. Ha ott sem sikerül, még mindig vannak lehetőségeim, de meg kell próbálnom, nincs más választásom. Nagyon elszomorodtam édesanyám szavaitól. Nem gondoltam volna, hogy azt hiszi, hogy azért akarok minél előbb elmenni innen, hogy ne kelljen őket bámulnom többet. Ez a legnagyobb butaság volt, amit csak gondolhatott…
Aztán ismét éreztem azt a furcsa, de megnyugtató fuvallatot, mintha valaki újra meg akarna győzni arról, hogy helyesen cselekszem.
El is telt a két óra, nem lett újabb tolódás kiírva a gépem mellé, így lassacskán elkezdődött a szomorú búcsúzkodás szeretett családomtól.
- Nem örökre megyek el! – szóltam, de éreztem, hogy elcsuklik a hangom, és már nem bírom sokáig, ezért olyan rövidre fogtam a búcsúzkodást, amilyen rövidre csak tudtam – tudjátok nagyon jól, hogy mindegyikőtöket nagyon-nagyon szeretem, és meg foglak titeket látogatni itthon, és reményeim szerint, ha minden összejön, majd ti is ellátogattok hozzám.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte nagymamám elcsukló hangon, fátyolos szemel.
Igen, már csak ez kellett, hogy megingasson az utolsó „itthon” töltött perceimben…
- Igen, úgy érzem most ebben a pillanatban, hogy ez a lehető legjobb döntés, amit hozhattam. Tudom, hogy nehéz lesz nekem is és nektek is, de ezt végig kell csinálnom. - Úgy éreztem, mintha egy kivégzőtáborba mennék, ahogy ezek a szavak elhagyták a számat. Mintha nem is én lettem volna, hanem valaki más… Különös érzés fogott el, de nem szenteltem neki különösebben nagy figyelmet.
- Hát akkor, vigyázz magadra, és tudod, amint odaértél, írj nekünk e-mailt vagy hívj, vagy amit akarsz, csak tudasd velünk valahogy, hogy minden rendben ment-e. – szólt a bátyám. Imádtam. Ez a szó, úgy érzem, mindent elárul a kapcsolatunkról. Igaz, nem mindig ment minden köztünk úgy, mint a karikacsapás, de mindig is szerettük egymást a szívünk legmélyén, ami az idő múlásával felszínre is tört. Ahogy múltak az évek, egyre szorosabb kötelék alakult ki köztünk, amit soha nem akartam elveszíteni. Ő volt nekem a reményem, aki mindig meghallgatott, és aki megpróbált segíteni, ha baj volt, én pedig ugyanúgy megpróbáltam neki segíteni. Éreztem, hogy nagyon fog hiányozni, még ha itthon sem találkoztunk túl sűrűn, azért ez mégis csak más lesz. Igen, minden meg fog változni, minden másképp fog menni, mint eddig. Végig futott a hátamon a hideg. Nem tudtam, hogy mondjak-e még valamit, vagy inkább induljak meg az ellenőrző kapu felé. Az utóbbit választottam, de még visszanéztem rájuk, és így szóltam:
- Egy nap visszajövök ide, és magammal foglak vinni titeket is, és akkor együtt leszünk egy sokkal szebb helyen, ahol nem lesz ennyi problémánk, mint itt. – Ők csak sírtak, és bólogattak, de édesanyám szemében megint azt a hitetlenséget láttam, mint mindig, amikor valami őrültséggel álltam elő. – Majd meglátod, hogy így lesz, csak még te magad sem mered elhinni. – suttogtam alig hallhatóan.
A kapu felé vettem az irányt. Nem mertem már hátranézni. Egészen pontosan nem tudom, hogy miért nem. Talán attól féltem, hogy már nem lesznek ott, mert erre vártak, hogy végre elinduljak? Nem, nem ez nem lehet, az nem az én családom lenne. Aztán rájöttem. Sokkal inkább attól rettegtem, hogy egyszerűen belegyökerezik a lábam a talajba és nem tudok majd megmozdulni, ha újra megpillantom őket. A szerető és óvó családot, akik mindig igyekeztek nekem mindent megadni, ami csak tőlük telhetett. Tinédzser koromban persze nem voltam erről meggyőződve… Kicsit sem… Tipikus lázadó voltam. Soha nem akartam azt csinálni, amit édesanyám mondott nekem. Egyszerűen nem hittem, hogy tényleg igaza van. Aztán ismét következett a már jól megszokott fordulópont az életemben. Rájöttem, hogy édesanyám csak jót szeretett volna tenni, amikor kifejtette részletesebben a véleményét egy-két dologról.
Éreztem, hogy ez most hiányozni fog, de a fenébe is, felnőtt ember vagyok, egyszerűen muszáj elkezdenem a saját kis életemet, és a legtöbbet kihoznom belőle, ami csak lehetséges.
Beszálltam a repülőgépbe. Az utaskísérőnek nagyon kellemes, lágy hangja volt, amitől egy kicsit megnyugodtam, mert mint azt már említettem, még soha nem voltam repülőtéren, amivel egyenesen arányos az is, hogy repülni sem repültem soha, ezért egy kicsit aggódtam. Szerencsére az ablak mellett foglalhattam helyet, ami egy kicsit megnyugtatott. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy elindul a gép. Viszlát, kis országom, hiányozni fogsz… A felszállás kicsit zötyögős volt, de a mellettem ülő fiatalember nyugodtan közölte velem, hogy ez teljesen természetes. Ráhagytam, gondoltam, ha természetes, ha nem, én akkor is rövidesen rosszul leszek.
A rosszullét szerencsére elkerült, és rövidesen mély álomba merültem. Még mielőtt elaludtam volna, elkattintottam egy-két képet az ablakon kinézve. Elgondolkodtam. Mennyire nehéz volt elbúcsúzni a családomtól, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz lesz, de ahogy felszállt a gép, az agyam egy része igyekezett megszabadulni ettől az emlékképtől, és csak a jókat őrizte meg. Álmodtam, akkor a repülőn. Ki mással, mint a családommal. Azt álmodtam, hogy ott várnak engem NY C-ben, és kiáltják, MEGLEPETÉÉS, hatalmas mosollyal az arcukon. Nagyon meghatódtam, aztán felriadtam, mert újra elkezdett zötykölődni a gép. Bosszús voltam, egyrészt azért, mert már megint ez az érzés következett. Mintha egy hullámvasúton ülnék, ami fel-le dobál a levegőben. Nem a legjobb érzés, mit ne mondjak, másrészt azért is bosszankodtam, mert jól esett ez az álom, bár mikor felébredtem, tudtam, hogy kisebb csoda kellene ahhoz, hogy egytől-egyig mindenki ott várjon engem a reptéren.
A leszállás sikeresen megtörtént, én pedig próbáltam ép állapotban kiszállni a gépből, mert nem szerettem volna, hogy az emberek, akik itt várnak engem, egy tántorgó lányt lássanak, aki úgy néz ki, mintha már jó pár éve nem józanodott volna ki. Vettem egy mély levegőt, összeszedtem magam, majd kisétáltam a váróterembe. A látvány csodálatos volt, és megható. A váróterem fantasztikusan nézett ki, mintha egy több csillagos hotelba csöppentem volna hirtelen, majd megláttam a családot, akik „befogadtak” kezdetben. Ők voltak a Weinhauser család.
