4. fejezet
A felismerés
- Messze van még az a hely, ahová megyünk? – kérdeztem türelmetlenkedve, é ezt Jemery is észrevette.
- Nem, már mindjárt ott vagyunk. Kicsit feszültnek tűnsz ma, nincs valami gond?
- Nincsen semmi – hazudtam – teljesen jól vagyok, csak egy kicsit elfáradtam, ennyi az egész.
- Itt is vagyunk.
- Ez az? De hát ez egy kis lyuk – mondtam csalódottan.
- Tudom, tudom, nem valami nagy, de szerintem nem is az a lényeg.
Maga az épület hatalmas volt, de a színi tanodának adott rész rettenetesen kicsi. A vakolat omlott, sötét volt és furcsa szagok terjengtek a helyiségben. Most már minden világos lett, vagyis, hogy miért aggódtam annyira, mielőtt ideértünk. Bevallom, hatalmas csalódás volt az egész, nem is volt már kedvem bemenni, nem is akartam már a társaság tagja lenni. Nagyon lelombozott ez a hely.
- Nem erre számítottál igaz? – kérdezte Jeremy.
- Hát nem egészen. Azért mondhattad volna, hogy körülbelül 20 ember fér el ezen a helyen.
- Nem akartam, hogy már akkor meggondold magad.
- Miért az jobb, hogy most gondolom meg magam?
- Ennyire nem tetszik? – kérdezte szomorúan.
- Ennyire - válaszoltam.
- Akkor elmehetünk, ha gondolod.
- Jó, rendben, menjünk. Nem szeretnék itt lenni.
Miközben sétáltunk az utcán, nagyon lelkiismeret-furdalásom lett. Miért nem adtam esélyt annak a kis helynek? Talán nem is akarok annyira színészkedni, mitn azt eddig gondoltam? Vagy csak félek azoktól a dolgoktól, amik megfogalmazódtak bennem, hogy nem leszek jó, és mindenki rajtam fog röhögni? Az a probléma, hogy én magam sem tudtam ezekre a kérdésekre a választ.
- Sajnálom, nem akartam elrontani a délutánodat.
- Nem történt semmi, bár azért bevallom, egy kicsit meglepődtem, hogy ilyen hamar el akartál jönni. Tudom én, hogy valami baj van, csak nem szeretnéd elmondani…
- Igen, van, de nem érzem azt, hogy ismerlek annyira, hogy nyugodt szívvel elmondhassam.
- Szóval ez a probléma gyökere. Értem. Akkor ismerj meg.
- Persze, könnyű azt mondani. Tudom, hogy te csak jót akarsz, legalábbis merem remélni, de nem tudok ennyi idő után úgy megbízni benned, mint szeretnék, érted?
- Ez egyértelmű. Én is így viselkednék a te helyedben.
- Tényleg?
- Nem, csak meg akartalak vigasztalni – mondta nevetve.
Aznap este rengeteget beszélgettünk Jeremy-vel. Úgy éreztem, hogy szinte már mindent tudok róla. A buli, ahová el szeretett volna vinni, elmaradt, úgyhogy csak bolyongtunk az üres, kihalt utcákon, mint két hontalan. Csodálatos nap volt. Soha nem felejtettem el egyetlen pillanatát sem.
- Köszönöm a szép estét – mondtam a házunk ajtaja előtt. – és még egyszer sajnálom, hogy ilyen bunkó voltam, remélem nem lesz probléma neked a viselkedésemből.
- És már megint másokra gondolsz. Nagy kérés lenne, ha egyszer végre magadra is gondolnál?
- Már megszoktam, hogy mindig mások gondjait, problémáit helyezzem előrébb az enyémeknél.
- És szerinted ez így helyes?
- Nem, ez így nem az, de nincs más választásom…
- Dehogy nincs, választásod mindig van, csak végre meg kéne látnod, hogy azzal nem fogsz soha az életedben előrébb jutni, ha másokra gondolsz. mert látom rajtad, hogy szenvedsz, és így soha nem fogod elérni a céljaidat.
- Mit tudsz te a szenvedésről? – kérdeztem felháborodva, aztán eszembe jutott, amit Mary mondott Jeremy szüleiről. legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, de elvégre Jeremy úgy tudta, hogy fogalmam sincs az egészről.
- Majd holnap megbeszéljük, de most mennem kell. Aludj jól. Holnap látjuk egymást a suliban.
- Jó éjszakát Jeremy.
Mikor beléptem a szobámba, teljesen összetörtem, és elkezdtem zokogni. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, így írtam édesapámnak egy levelet.
„Drága Édesapám!
Nagy hülyeséget csináltam. Van egy fiú a suliban, akivel annyi sok közös van bennünk, de valahogy mindig sikerül megbántanom. Mi a baj velem? Miért nem tudom elengedni magam? Nagyon fontos nekem ez a srác, és már most úgy érzem, hogy bármit képes lennék megtenni érte. Olyan furcsa ez nem? Olyan jó lenne, ha most itt lennél és segítenél nekem valahogy, akármilyen módon. Annyira hiányzol, most nagyon nagy szükséges lenne rád.
Ölel és csókol szerető lányod, Sandra”
A levelet még sokszor átolvastam, mielőtt lefeküdtem aludni. Most kicsit jobban tudtam pihenni, mint előző éjszaka, de akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám az elkövetkezendő pár hónapban.
Csak teltek-múltak a napok, a hetek, de Jeremy nem igazán akart szóba állni velem. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, ezért Mary-hez fordultam segítségért.
- Mit mondtál neki, hogy ennyire megharagudott rád? – kérdezte Mary.
- Elkezdtünk azon veszekedni, hogy én soha nem nézem azt, hogy nekem mi lenne a jó, mindig csak másokkal foglalkozom.
- De hát ez így is van.
- Tudom, tudom, de aztán valami olyasmi szaladt ki a számon, aminek nagyon nem kellett volna.
- Úristen, mit mondtál neki?
- Azt kérdeztem tőle, hogy mit tud ő a szenvedésről?
- Ennél rosszabb már nem is lehetne.
- Én is úgy látom. De most mit tegyek? Egyszerűen csak kiszaladt, és különben sem tudja, hogy tudok a szüleiről.
- Szerintem hívd félre az ebéd szünetben, és beszéld meg vele a dolgokat.
- Igen, azt kellene tennem.
És végül meg is tettem. Minden bátorságomat összeszedtem, és odamentem Jeremy-hez.
- Jeremy, beszélhetnénk egy kicsit?
- Mégis miről kéne nekünk még beszélnünk?
- Aznap este azt mondtad, hogy majd másnap megbeszéljük a dogokat, de ez már több hónapja volt…
- Tudom, de… Nagyon megbántottál.
- Megértelek, és sajnálom. Nem szándékosan mondtam ezt, elhiheted.
- Gondolom,már úgyis tudod, hogy miért bántottál meg vele ennyire…
- Ami azt illeti. Igen. Elmesélték, és nagyon sajnálom.
- Ne, ezt ne kérlek Utálom, ha valaki sajnálkozik. Ennél rosszabb talán nincs is a Földön.
- Én is így gondolom.
- Ez azzal kapcsolatos, amit még annak idején Mary-nek meséltél el?
- Igen, azzal. Figyelj. Mit szólnál hozzá, ha délután elmennénk meginni valamit, és közben kibeszélnénk magunkból a kis dolgainkat?
- Hirtelen már ennyire megbízol bennem?
- Jó, hát én nem fogok könyörögni…
- Ne, várj, oké menjünk. Az utolsó óránk úgyis együtt lesz nem?
- Minden óránk együtt van, Jeremy…
- Oooh, tényleg – mondta zavartan. Ekkor láttam először olyannak, mint aki fél a másiktól. Aki szereti, ha azt gondolják róla, hogy egy kemény srác, akit senki sem fog teljesen megismerni, mert nem hagyja magát. De én nem az a típus vagyok, aki csak úgy könnyedén feladja…
Aznap délután elmentünk egy kis kávézóba, és elkezdtük a mondanivalónkat.
- Szóval, miért is voltál olyan feszült aznap? – Jeremy csak nem hagyta magát, és csak azért is tudni akarta az álmomat.
- Ki fogsz nevetni, ha elmesélem.
- Miért tenném?
- Mert…veled álmodtam.
- Na, ez kezd érdekes fordulatot venni. Mondd csak nyugodtan, iszom a szavaidat – mondta nevetve.
- Csak ne nevess, annyira nem volt szép. Sőt…
- Na gyerünk, mondd már, ne akard, hogy könyörögjek.
- Hát jó. Szóval álmomban mi egy pár voltunk. Sőt, házasok. – Jeremy feszülten figyelt. – És volt két gyönyörű gyerekünk. Nagyon boldogok voltunk, volt egy szép házunk, családunk, mindenünk megvolt, amit csak az ember kívánhat magának.
- De?
- De aztán hirtelen minden furcsa fordulatot vett. Úgy éreztem, hogy rohannom kell a gyerekeimhez, mert meg kell mentenem őket, és hozzád is épp rohanni akartam, amikor egyszer csak minden elfeketült.
- Hogy érted azt, hogy elfeketült?
- Nem tudom. Nem történt utána semmi, csak a nagy feketeség, és semmi más.
- Ez egy kicsit félelmetesen hangzik.
- Ugye? Na ezért voltam olyan furcsa, és tudom, hogy ez csak egy álom, de volt már rá példa, hogy megálmodtam dolgokat. Ez olyan furcsa helyzet, de előfordult már.
- És gondolom, az is rossz volt ugye?
- Igen. Tudod 14 éves voltam, mikor apámat elvesztettem. Soha nem tudtam feldolgozni a hiányát, még mind a mai napig érzem. Egyszerűen ne tudom elfogadni, hogy nincs többé, pedig már jó néhány éve történt. Az egész olyan hirtelen zajlott le. Az egyik pillanatban még csak a feje fájt, aztán már nem tudott beszélni, nem tudott enni, inni, nem ismert fel bennünket, és két hónappal azután, hogy először panaszkodott fejfájásra, elvesztettem.
- Nagyon sajnálom. Én is elvesztettem a szüleimet. Nagyon fiatal voltam még. Nem maradt senkim. Elcipeltek egy nevelőotthonba, mivel nem ismertem egy rokonomat sem, így nem volt más választásom. ott éltem 18 éves koromig, majd a szüleimtől örökölt pénzből vettem magamnak egy kis házat, itt a City-ben.
- Látod, hogy menyi közös van bennünk?
- Igen, már észrevettem. Eléggé érdekes, még soha senkivel nem volt ilyen.
- Hát nekem sem…
A hideg végigfutott a hátamon. tudtam, hogy eljött a pillanat. Mindent tudtam róla. Mindent, amit tudni akartam. És most itt ül mellettem. Teljes életnagyságban, és csak arra vár, hogy lépjek. De mit? Megcsókoljam? Vagy az még korai? Vajon ő akarja? Jeremy látta a tétlenségemet, majd gyengéden odahúzott magához, és megcsókolt. Életem addigi legszebb pillanata volt az a csók. Minden összeállt, minden kerek egész lett, úgy éreztem, hogy megtaláltam azt, akit mindig is kerestem. Hihetetlen, megmagyarázhatatlan érzés volt. Mikor újra ránéztem, már egy más embert láttam magam előtt. Olyan gyengéd, olyan sebezhető volt, hogy legszívesebben, mint egy anyatigris, úgy védelmeztem volna az emberektől. De meg tudta ő védeni magát. Igen. Hiszen ő egyedül nőtt fel. Túl korán nőtt fel. Akárcsak én. Jeremy. Az én Jeremy-m. nem akartam elhinni, hogy mindez megtörtént.
Mindketten felnevettünk zavarunkban, aztán tovább beszélgettünk.
Az elkövetkezendő hónapokban csak arra szántuk az időt, hogy megismerjük egymást. rengeteget beszélgettünk, gyerekeskedtünk. Ez mindkettőnknek hiányzott már, de nagyon. Úgy éreztem, hogy ennél szebb már nem is lehetne az életem. A munkámat kezdtem elhanyagolni, mivel egyre több időt töltöttem Jeremy-vel, amit Mariana nem nézett jó szemmel. Többször is megemlítette, hogy ennek nem lesz jó vége, és ha még sokáig csinálom ezt, el kell, hogy küldjön. Nagyon szerettem őket, de úgy éreztem, hogy Jeremy az én életem, ezért nem vártam meg, míg elküldenek, hanem magamtól mondtam fel. Nagyon nehéz döntés volt, hiszen a gyereke, sőt az egész család nagyon sokat segített nekem, és rossz érzés volt, hogy Jeremy-ért elhagyom őket. De ő volt életem értelme, akiért kész voltam bármit megtenni. Nem tudtuk, hogy mi fog kisülni a dologból, de mivel már a felmondásom előtt megbeszéltük, hogy összeköltözünk, ezért a lakhelyem miatt egyáltalán nem aggódtam. Nagyon szerettem Jeremy-t és úgy láttam, hogy ő is legalább ennyire szeret engem. Csodás érzés volt. Édesanyámnak már rögtön az elején el is újságoltam, aki persze elkezdett aggódni, de miután – ha csak a weben is – megismerte Jeremy-t minden kétsége elszállt.
Az utolsó találkozásom Weinhauser-ékkel eléggé kínos volt, hiszen ki kellett költöznöm a szobámból. Nagyon szégyelltem magam, de nem akartam félmunkát végezni, közben a sulira koncentrálni, és még Jeremy-vel is lenni. Igaz, hogy így az egyetlen pénzforrásomat vágtam el, de az én Jeremy-m megnyugtatott, hogy minden rendben lesz.
Mikor átköltöztem, nagyon boldog voltam. A ház maga nem volt túl nagy, de egy kisebb családnak abszolút megfelelt. Volt egy külön szekrényem, külön kis női fürdőszobám, mindenféle piperével, amiről egy nő csak álmodhat. Úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Hazaérkeztem azzal a férfival, akire egész eddigi életemben vártam. Tényleg hihetetlen volt az egész. Mintha egy mesébe csöppentem volna. Minden olyan tökéletes volt, olyan egyszerű. Minden nap együtt mentünk iskolába, aztán Jeremy elment a haverokhoz, én pedig áthívtam Mary-t, így mindegyikőnknek volt egy kis ideje a másik nélkül, hiszen ha állandóan együtt lettünk volna, akkor hamar meguntuk volna egymást. Így viszont minden nap ajándék volt azzal, akit szívből szerettem. Miután Jeremy ott hagyta a színi tanodát, mert már nem volt rá ideje, két barátjával egy bandát alakított, és egész jól működött a dolog, mígnem egyik nap váratlan dolog történt. Egy ismeretlen férfi kopogtatott az ajtónkon.
- Jó napot, Jeremy Malo-t keresem.
- Ő most nincs itthon. A barátnője vagyok, esetleg ha hagy neki egy üzenetet, akkor nagyon szívesen átadom neki.
- Rendben, köszönöm kisasszony, akkor ezt a levelet itt hagynám neki, ha nem gond, és adok egy névjegykártyát is. Kérem mondja meg neki, hogy hívjon fel, amikor ráér.
- Természetesen átadom az üzenetet. Köszönöm.
- Köszönöm kisasszony, viszontlátásra.
Bevallom, eléggé megrémített ez az alak, de mikor elolvastam a névjegykártyáját, sírva fakadtam.
„Ezt nem tudom elhinni, nem, nem ez képtelenség” – ismételgettem magamnak folyamatosan. Az életünk ezzel hatalmas fordulatot vett…
